Polónyi István < Hírek | Magyar Betonelemgyártó Szövetség

 

Ajánlás:

Ajánlás:
Gyulán született 1930-ban. Az Universität Dortmund professor emeritusa. Szűkebb szakterülete a tartószerkezetek tervezése és oktatása. Korunk egyik legnevesebb tartószerkezeteket tervező mérnöke. Eredményeit bemutató könyvek: Polónyi, S., Walochnik, W.: Architektur und Tragwerk. Verlag Ernst & Sohn 2003; Beton Atlas. Teil 3. Stahlbetonkonstruktionen (S. 100-166), 1. kiadás: 1995, 2. kiadás: 2001. Megjelent olasz, angol és francia nyelven is. Acélhidak c. könyve kiadás alatt van. Legjelentősebb tudományos eredménye, Az új vasbetonkoncepció magyar nyelvű kiadása készülőben. A tartószerkezetek szakterületképzési rendszerének reformálására számos javaslatot tett. Ezeket a Dortmundi Egyetem általa alapított Építéstudományi Fakultásán és más egyetemeken is sikeresen alkalmazták, ill. felhasználták. A Német Művészeti Akadémia tagja, az Universität Kassel, a BME és a Technische Universität Berlin díszdoktora.

Szervezeti tagságok:

·                ING.-Kammer Bau NRW
 Német Művészeti Akadémia
 Höpfner Stiftung (elnök)
 díszdoktor (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Kasseli Egyetem, Technische Universität Berlin).

Díjak:

Európai Vasépítési Díj (1977, 1978, 1987)
 Médaille de la Recherce et de la Technique (1993, Akadémie Architecture Paris)
 AIV Köln Plakettje (1997)
 Német Építés és Mérnökszövetség nagydíja (1998)
 Award JABSE (2000)
 Renault Trafic Design Award (2001)

Elérhetőségek:

·                ING.-Büro Prof. S. Polonyi
 Goltsteinstr. 187
 50968 Köln, Németország
 Tel.: (49) 221 934 833 34
 Fax: (49) 221 934 83 35
 E-mail: S.Polonyi@t-online.de

Ma ugyan találhatók még az idősebb mérnökök között olyanok, akik együtt dolgoztak vele az IPARTERV-ben, de a magyar mérnökök többsége nem is hallott róla.

A kasseli egyetem díszdoktorává fogadásakor tartott beszéde olyannyira ma is időszerű és tanulságos, hogy most, 20 év múlva lefordíttattuk magyarra (Müller Krisztina fordítása), és közkinccsé tesszük, hogy mindenki elgondolkodhasson az akkor elhangzottakról.

 A német Bton und Stahlbetonbau folyóiratban egy sorozatot indítottak azun német mérnökökről, akik a legtöbbet tettek a vasbeton és tartószerkezet építés területén a 20-ik században. A 22 személy között két magyar is szerepel, Polónyi István és Iványi György. Külön érdekesség, hogy mindkettő legfontosabb mesterének Gnedig Miklóst nevezi meg.

Ki volt Gnedig Miklós? Róla alig találunk életrajzi adatokat. 1993-ban bekövetkezett halála után a temetésekor Kollár Lajos búcsúbeszéde remekül összefoglalta az IPARTERV ezen kiváló mérnökének tevékenységét.

Ma, amikor a Mérnök Újságban is leginkább csak a siránkozásokat olvashatjuk a magyar mérnök társadalom jelenlegi helyzetéről, érdemes ezen kiválóságokról többet beszélni, olvasni. Szeretnénk elindítani egy, a német sorozathoz hasonló magyar sorozatot a 20-ik század második felének magyar mérnök kiválóságairól. A magyar mérnök társadalom felemelkedésének egyik alapja lehet, ha megismeri elődeit, tanul tőlük.

Ki ez a Polónyi István? Az idősebb korosztályból még többen élnek, akik együtt dolgoztak vele az Ipartervben. A német Beton-und Stahlbetonban folyóirat a 90-es években életrajz sorozatot indított. Ezen sorozat keretében olvashatjuk Polónyi István írását:

„1990. augusztusban levelet kaptam Klaus Stiglattól, mely így kezdődött: „……az építészek munkái ismertek …, mert az építészek áttekinthetők. Ismeretlenek maradnak azonban azok, akik ezeket a konstrukciókat, építményeket egyedül vagy az építészekkel együtt működve kigondolják és megvalósítják. Ahhoz, hogy ezeket a műveket megértsük, szükséges, hogy valamit az utóbbiakról is tudjunk…” Az elképzelést nagyon jónak tartottam, ígéretet is tettem… és a végén nem írtam semmit. Klaus Stiglat türelmes volt, 1997. február 18-án kopogtatott újból nálam.

Nem az a mérnök feladata, hogy megvilágítsa az építészek előtt, hogy valami nem valósítható meg, hanem az, hogy megmondja, hogyan valósítható meg.

A levél mellékletében 11 kérdés volt. Az utolsó így hangzott: „Ha újra kezdhetné az életét, újból építőmérnök szeretne lenni? A kérdés megválaszolása kényszerítő. Nem hivatkozhatom arra, hogy a fiatal mérnökök, akik hivatásválasztás előtt állnak, még nem olvassák a Beton-und Stahlbetonbau folyóiratot. A saját esetemben a pályaválasztása helyesnek bizonyult. Egy olyan pályát kellett választanom, mely nem nyelvhez kötött. Talán lehettem volna teniszcsillag vagy muzsikus (ez esetben inkább hegedűs, mint csellós, mivel a csellót túl körülményes szállítani). Sajnos, ezeken a területeken nem voltam eléggé tehetséges, ár a gyermek években eltoltam, hogy ilyen pályákra lépjek, az ilyen pályák többnyire több generációkra épülnek. Az én apám viszont a gimnázium tanára volt Gyulán.

Nem is lett volna rossz muzsikusnak lennem. Mivel a magyarok nagyon jó muzsikusok, erről elég sokat beszélnek, viszont nem tudom, hogy Németországban a közvélemény ugyanúgy tájékozott-e, hogy jó magyar mérnökök is vannak.

Amikor arra a kérdésre, hogy hol tanultam, „Budapesten” feleltem, nem volt túl nagy a lelkesedés, „Aachenban” valószínűleg sokkal jobban hangzott volna.

Azonban éppen a Budapesti Műszaki Főiskola adott nagyon sok előnyt: a mi képzésünk nem az előírások alkalmazására épült. A súlypont  fizikai folyamatok megértése volt. Végül megmutatták, hogy a számszerű megfogalmazást hogyan szabályozzák az előírásuk, pl. a DIN-ben vagy a teheroldali tényezőkkel úgy, mint ahogyan az az Eurocode-ban is van. Ilyenmódon számomra az Eurocode-al kapcsolatos sok éven át tartó diskurzusok ismert területeket döngettek. Bennünket a képlékenységtanba is bevezettek. Kaliczky Sándor abban az időben asszisztens majd hamarosan adjunktus lett a mechnika tanszéken, nagyszerű szabadon választható előadásokat tartott a töréselméletről, az 50-es évek elején! Nem hallgathatom el Kollár Lajos segítségét, aki főmérnök volt az Iparterv-ben, akitől a statikus-mérnöki gondolkodást sajátíthattuk el.

Egészen különleges hatást gyakoroltak rám Menyhárd István előadásai a héjjakról. Menyhárd István az egyetem privát docense volt, szabadon választható volt a tantárgy. Ő oltott be engem a „héjbacilus”-sal. Egyébként sem voltak problémáim a térlátással. Már a gimnáziumban kifejezetten élveztem az ábrázoló geometriát, ily módon a vizsgáim is olyan jól sikerültek, hogy már a harmadik szemeszterben az ábrázoló geometria tanszéken segédasszisztensként dolgozhattam. Miután az ország az újjáépítéshez sürgősen sok mérnököt igényelt, radikálisan megnövelték a hallgatói létszámot, anélkül, hogy elegendő tanszemélyzet lett volna. Ily módon hetente 24-26 óra gyakorlatot tartottam, amit órabérben fizettek. Így azután mint diák többet kerestem, mint egy fiatal mérnök a praxisban. Ezáltal tanítási gyakorlatot is szerezhettem, ami később nagyon hasznos volt számomra. A nagy mérnök szükségletre tekintettel kivételesen megengedték, hogy már a nyolcadik szemeszterben elkészítsem diplomamunkámat. Így aztán már 22 éves koromban a táskámba került a diploma, négyévi tanulmányok után.

Miért is lettem építő mérnök? Mert a bátyám építészetet tanult. Jól tudott rajzolni, mert ezt a képességet az édesapánktól örökölte, én viszont nem. Azonban a rajzolás egy bizonyos fokig megtanulható. Azt gondoltuk, együtt tervezhetünk majd épületeket. Bátyám jelentős befolyással volt rám. Bevezetett engem az építészetbe. Már a gimnáziumban a művészettörténet keretében tanultunk építéstörténetet is, de a Bátyámon keresztül nem csupán a modern építészet stílusirányzatait, hanem az építészek gondolatmenetét is megismerhettem.

A mérnöki gondolkodást mégis Gnödig Miklóstól tapasztalhattam meg. Az egyetemi asszisztens tevékenységem mellett az Iparterv-ben is volt félállásom. Gnödig mellett nagyon érdekes vasbeton csarnok tervezését asszisztálhattam végig (1. kép). Ő tudatosította belém, hogy a mérnöknek komplex látásmóddal kell rendelkeznie. A mérnöknek minden aspektust: a tartószerkezet működését, statikáját, az épület műszaki felszereltségét, kiviteli technológiáját, szerelését, költségeit, esztétikáját és az átépítés stratégiáját mind be kell vonnia a mérlegeléseibe. Ez azt jelenti, hogy sok különböző területen állandó kapcsolódásokkal párhuzamosan kell gondolkodnia.

Mint főiskolai tanár mindig azon fáradoztam, hogy az építész és mérnök hallgatóknak szisztematikusan mind azt átadjam, amit Gnödig Miklóstól megtanultam.

Az elképzelésem az volt és az ma is, hogy egy fiatal mérnöknek először legalább két évet a német, angol és francia nyelv területen kellene dolgoznia. Sajnos ez éppen manapság csak nehezen realizálható, akkor pedig szinte lehetetlen volt, különösen a szocialista országokba tartozóknak.

1956-ban lakóhelyemet Kölnbe helyeztem és kezdetben egy építő vállalatnál dolgoztam. Néhány feszített beton híd számításában vehettem részt. Egyik napon egy javaslatot tettem egy előregyártott elemekből készülő Shed csarnokra. Tervjavaslatomat a főnököm, aki korábba a Dyckerhoff & Widmann cégnél dolgozott, azzal utasította vissza: ez nem lehet jó, mert a Dyckerhoff ezt még nem csinálta”.(később több csarnokot építettünk ezzel a rendszerrel (2. kép). Egy ilyen érveléssel szemben nincs mit felhozni. Ekkor vált számomra világossá, önállósulnom kell.

Azt kérdezték tőlem, hogyan képzelem el a hallgatók képzését ezen a területen. Azt feleltem, hogy az általam felkínált, túlságosan száraz mérnöki statika véleményem szerint túl sok statikai egy építész számára és ehelyett inkább többet kellene a tartószerkezetekről, a tartók viselkedéséről, a konstruktív kialakításról és a különböző tartószerkezetek gazdaságáról a tapasztalatokat átadni, és ennek megfelelően az előadások anyagát 6 szemeszterre tagoltam. Előadásom meggyőzte a bizottságot, és engem meghívtak professzornak.

Először is a szakterületet átneveztük „Tartószerkezetű”-nek. Más főiskolák, egyetemek a német nyelvterületen követték példámat több vagy kevesebb vonakodás után. Ez nem csupán címke váltás volt, hanem új tartalmakat jelentett. A súlypontot a tartószerkezetek tervezésére helyeztem, melyet közös szemináriumokon más tervezési tanszékekkel is gyakoroltunk.

Nem doktoráltam, mivel Magyarországon ebben az időben a nyugati típusú doktori cselekményeket leépítették. Megérkezvén Németországba, először a megélhetésemről kellett gondoskodnom. Amikor éppen elkezdtem volna a disszertációm megírását, kineveztek: 35 éves koromban tulajdonképpen túlságosan korán; úgy gondoltam, csak 37 éves koromban lehetek professzor. Ily módon nem kellett tovább a doktorálásra gondolnom. Később két doktori címet is kaptam: 1985-ben a ??? egyetemen, majd az alma materemtől, a budapesti műszaki egyetemtől.

Berlinbe hívásomhoz azon kötelezettség kapcsolódott, hogy tevékenységem székhelyét is mint tanácsadó mérnök Berlinbe helyezzem. Így alakítottam 1966-ban Berlinben is egy irodát. Egyidejűleg megkaptam a „prüfingeniere” jogosítványt. Számos érdekes építmény tervezésében vehettünk részt: a Tegel repülőtér, a Ku-Damu-Eck, a Steglitz Fórum, az olimpiai stadion teteje és sok másban.

Nagy jelentőségűek voltak számomra a mozgalmas berlini évek. Az 1968-as diákzavargásokat részben a professzorok homogén konstruktúrájára vezettem vissza. Ezeket a professzorokat egységesen 40-45 éves korukban nevezték ki. Azután nem valósulhatott meg a tanerő fiatalítása természetes úton. Amikor a kevés, professzorok váratlan halálesete miatti fiatalabbakkal találkoztunk, felismertük, hogy a főiskolai struktúrák elévültek vagy másképpen fogalmazva: továbbá már nem voltak korszerűek, de már túl késő volt, hogy változtassunk.

Az egyetemeket a háború után nem újították meg, csupán restaurálták. Igazából örültem, hogy az eseményeket bizonyos fokig kívülállóként élhettem át.

A diákzavargások révén kényszerítve voltunk, hogy mindent ismét megkérdőjelezzünk, újra gondoljunk, még akkor is, ha alkalmasint korábbi eredményekhez tértünk vissza. És éppen ez adja a módszert, ami számunkra úgy a tudományban, mint a kutatásban nem takarítható meg, ha el szeretnénk valamit érni.

A kísérleti szériáknál, mely kísérleteket később Dortmundban a különböző vasbeton gerendák vasalás elrendezéseivel végeztünk, éppen ezt az „alapmotívumok megkérdőjelezését” szolgálták. Az eredményt az „Új vasbeton koncepció” foglalja össze (megjelent a Bautechnik 1996/11. számában, 753-765. oldalak).

Egyre inkább olyan evidens megoldásokat kerestem, amelyekre érthetetlen módon eddig nem gondoltak vagy nem követték az evidens megoldásokat. Ilyen területeket nyújt pl. a vasbeton terület. Emiatt elkezdtem tanulmányozni, mi vezérli a gondolkodásmódunkat. A görög filozófusok, Pythagoras és Arisztotelész előadásai abból indultak ki, hogy a világ harmóniája axiómákon nyugszik. Ezt a kereszténység is átvette, noha az axiómák helyére az „Isten”-t ültette. Ez jellemzi a deduktív gondolkodás módokat. A felvilágosodás idején is a görög filozófusokhoz nyúltak vissza. Gondolkodás módunkat sokkal inkább meghatározzák Descartes és Leibnitz, mint az angol empírikusok, a maguk induktív következtetéseikkel. Így azután az is érthető, hogy a statika a rugalmasságtanra épül, a Hook törvényekre alapulva, ami tisztán matematikai játék lehet, mely azonban a fizikai történésekkel csak jelentős korrektúrák után hozható szinkronba. A filozófusokkal való foglalkozásom segített abban, hogy ebből az adott keretből kilépjek és a kutatásaimat és tanításomat a mérnök induktív tevékenységének megfelelően átállítsam induktív folymatokra (lásd! a kasseli diszdoktori előadást).

1973-ban kaptam a felkérést, hogy Herald Deilmannal, Josef Paul Kleihues-sel és Hermann Bauerrel az újonnan alakított dortmundi egyetemen az építési fakultást megalapozzam. A koncepciónk volt, hogy az építészeknek és mérnököknek közös képzést adjunk. Nem utolsó sorban Herald Deilmann meggyőző erejének köszönhetően sikerült a jelentősebb elképzeléseinket megvalósítanunk.

Én voltam a felelős a mérnökök konstruktív mérnöki építés tananyagáért, Bauer professzor pedig az építési folyamatok, építésgazdaság oktatásáért.

Néhány szakot az építész és mérnök hallgatók együtt hallgattak. Különös hangsúly három terület kapott, mely területeken a gyakorlatban is együtt dolgoznak az építészek és a mérnökök. Az első a lakásépítés, egy lakóépület, a szokványos építésmódokkal, melyet a 3-ik és 4-ik szemeszterben dolgoznak fel. A szakok némi átstrukturálásával vált lehetővé ennek előre hozatala. Dortmundban az első naptól kezdve a gyakorlati szakokkal is kezdünk. Az elméleti szakokat sok gyakorlati vonatkozással párhuzamosan kapcsoljuk a képzésbe.

Az elődiploma után a mérnök hallgatók már abban a helyzetben vannak, hogy az egyszerűbb épületek tartószerkezeti tervezését, beleértve az engedélyezési és kiviteli tervezést, meg tudják oldani. Több hallgató úgy tudja a felső fokozatokat fizetni, hogy közben mérnök irodákban mint „statikus” tervező társ dolgozik.

Az 5-6 és 7-8 szemeszterek már igényesebbek. A második projekt (P2) pl. egy üzem tervezés, sportcsarnok, ipari csarnok, múzeum, stb. A harmadik projektet (P3) már mérnöki létesítménynek nevezzük, olyan témákkal, mint víztorony, hidak, sport stadion, stb. A konstruktív mérnöki építés tanirány súlypontja a tartószerkezetek tervezésének a megtanulása, melynek során a komplex szemlélet mód különös hangsúlyt kap.

A valóságban a tartószerkezetek tervezését csak úgy lehet megtanítani, ha a tervezést az ember maga is aktívan gyakorolja. Ehhez bőven volt alkalmam a saját kölni és berlini irodámban.

Amikor 1992-ben a lipcsei új vásárcsarnok tervezését is megkaptuk, megalapítottuk a lipcsei irodát is.

A legismertebb építészekkel dolgoztunk együtt bel-és külföldön, de fiatalokkal is. Sikerült a hallgatóimnak nem csupán leírni, hogy az egyes épület konstrukciók hogyan néznek ki és hogyan működnek, hanem azt is megvilágítottam, miért éppen az adott konstrukcióval készültek. Az egyes projektekről azt is elmondtam, milyenek lehetnének, milyen változatok futottak, milyen vizsgálatok, sőt milyen még nem közölt fejlesztések lehetségesek. A gyakorlati tevékenységem nélkül el sem tudom képzelni ezen tanításomat.

Egyáltalán nem könnyű az egyensúlyt fenntartani a főiskola és az iroda között. Ennek ellenére kivettem a részemet az akadémiai és közösségi munkákban számos bizottságban, hivatási szervezetben, gyakran mint elnök is, a szenátus tagjaként, elődékán, dékán, előrektor, stb. voltam. Ehhez jöttek a kötelezettségek az egyetemen belüli szervezetekben.

Ezen igyekezetek során az iroda – néhány előny élvezése mellett, mert ilyen is volt – bizonyára elszenvedett hátrányokat, azonban a gyakorlati tapasztalatok mint tartószerkezet tervező bőségesen hozott előnyöket a tanításban. Másrészt a tanulókkal folytatott együttműködés nagyon izgalmas is volt. A saját praxisomba is bevontam néhányat. A tanulók mindig partnerek voltak, noha én már korom miatt is információelőnyt élveztem. Éppen az volt a feladatunk, hogy kiegyenlítsük ezt az előnyt.

Az utolsó vasbeton héj, melyet terveztünk, a frecheni Keramion volt. Hogy miért nem váltak keresetté a szövetségi köztársaságban a héjak, sokrétű az ok, itt nincs lehetőség a részletezésre. De hamarosan az üvegezett héjak jöttek divatba. Ezeknél a rudakból képzett héjakat lehetett előnyben részesíteni.

Ezen elvek alapján számos üvegtető készült, melyeknél az épület dekorációját a tartószerkezet képezi. A tartószerkezet vonalai nagyban korlátozzák az építészeti szabadságot, de a formák intelligens kontrollja révén nem csak fizikailag, hanem mint művészeti remekmű is tartósabb lehet az építmény.

A tartószerkezet  tervező – a technika és művészet között elhelyezkedve – egy igazán nagyszerű hivatás, azonban a társadalom nem becsüli meg eléggé. Bármely tevékenység értékítélete a honoráriumon keresztül kerül kifejezésre. A HOAI a maximális óradíjat 165 DM-ben állapítja meg (ca. 85 EUR, azaz 20 000-22 000 HUF/óra, fordítói Polgár megjegyzés), az építési felügyelet az ellenőrző mérnök óradíját 110 DM-ben (55 EUR, azaz ca. 13 000 HUF/óra) határozza meg, miközben az ügyvéd óradíja 400 DM (200 EUR, azaz 50 000 HUF/óra!).

Nekünk ezzel együtt kell élnünk és a hivatásválasztásnál figyelembe kell vennünk, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol nem becsülik meg a produktív munkát és sokan csak azt akarják megmondani, hogyan kellene ezt meg azt csinálni. Valamely teljesítménynek a nem szakember általi ellenőrzése eleve nem terjedhet ki a tartalomra, hanem csupán a forma, jogi természetű. Ahhoz, hogy ezt gyakorolják, szükségük van előírásokra, melyek a feladatunkat csak elvileg könnyítik, de ugyanakkor a kreativitást erősen korlátozzák, mindig csak a már bejáratott módszereket szabályozzák és nem a jövőbeni fejlődést segítik. Ily módon a mérnök kettős malomban őrlődik: egyik oldalról kreativitást várnak el tőle, másrészt viszont a paragrafusok betartását is elvárják és ráadásul ezek folyamatos dokumentálását úgy a tervezés, mint az építési folyamat alatt. Eközben a mérnök vállán nagy felelősség is van, nem csak pénzügyi területen, hanem elsősorban az élet és vagyonbiztonság őrzése révén.

Ha a társadalom ezt a tevékenységek ennyire csekély mértékben becsüli meg, akkor inkább választanak olyan hivatást, mely inkább ellenőriz és nem olyant, ahol a felelősséget is vállalni kell.

Több éve az első szemeszter alatt ecsetelem a hallgatóknak a bevezető előadáson a mérnök hétköznapját: „ha egy mérnök valamit ért a statikából, az nem árt az előrehaladásának, azonban mindenképpen kell a jogból is értenie valamit. És ha ez utóbbi számára még élvezetet is jelent, akkor jobb, ha csupán a jogot tanulmányozza”.

Így aztán a bevezetőben feltett kérdésre meg is van a válasz, azok részére a fiatal generáció tagjainak is, akik most állnak hivatásválasztás előtt. Mindenesetre meg lehet állapítani, hogy nyugdíjasnak lenni a legideálisabb foglalkozás, egyedüli hátránya, hogy az erre kiképzés meglehetősen hosszú időn keresztül tart.

(Müller Krisztina fordítása), és közkinccsé tesszük, hogy mindenki elgondolkodhasson az akkor elhangzottakról. Letölthető fájlként csatolva.

Letölthető fájlok:

Polónyi -A tudomány értelmezésének felülvizsgálata (application/octet-stream, 3.6 MB)